1. Rész - Aki barátot talál, kincset talál
Ezen az oldalon szeretnék nektek az én látószögemből beszámolni arról, hogyan született meg a hasonló gondolkodású páros Terence Hill és Bud Spencer, és egy pár háttértörténetet is elmesélek nektek. Ebben az első részben vissza fogok tekinteni a korai évekre. A következő folytatásban ami itt olvasható lesz, egy pár újdonságról is beszámolok és néhány témában elmélyedem. Egy web-video-sorozat nyílvánosságra hozása is tervezett, melyben többek között a mi sikeres párosunkra és barátságunkra is rátérek. Ne halazd el!

A kezdet - néha dolgok másképpen történnek mint ahogy az ember elvárja

Az élet írja a legbolondosabb és legszebb történeteket. Ebben az értelemben boldognak és áldottnak nevezhetem magam, mert az élet nagyon jó volt hozzám. 1967-ben éppen egy személyes és hívatásos fordulatban voltam, amikor Giuseppe Colizzi kapcsolatba lépett velem és a „Dio perdona...io no! (Isten megbocsát, én nem!)” című filmjében felkínálta a “Hutch Bessy” szerepét. Hosszú gondolkodás és kétkedés után elfogadom a szerepet, de nem is reménykedtem abban, hogy majd további film követhetné. Egy fiatalember, neve Mario Girotti, a forgatás előtti napon pótlásként ugrott be, mivel az eredeti színész egy baleset következtében eltőrte a lábát. Girotti szerepe “Cat Stevens” volt a filmben. Amikor a forgatások megkezdődtek, csak arra volt alkalmunk, hogy röviden “Hi!”-t mondjunk egymásnak. Egyikünk sem tudta volna elképzelni, hogy ez életünk csodálatos szakaszának kezdete lesz: Mario és Carlo barátsága, valamint az elválaszthatatlan páros Terence Hill és Bud Spencer születése a filmvásznon és privat.

De várjatok csak!...

Kicsit gyors voltam….Menjünk egy kicsit vissza az időben, rendszerezzük a dolgokat, hiszen még sok mesélni való van. Tulajdonképpen a történet Terenccel már sokkal korábban elkezdődik. Tudjátok mit? Mostantól használjuk a Terence és Bud neveket, mivel ennek a két karakternek a megszületése életem új és csodálatos szakasza.

Hosszú ideig ugyanabban a körökben mozogtunk - de soha nem találkoztunk össze

Terence emlékszik még arra, hogy mint gyerek, mindig elment az úszodába, hogy láthassa bálványait edzés közben. De akkoriban soha nem volt alkalmunk találkozni, mert először is ő ebben az időben még gyerek volt, másodszor a lustaságom miatt az edzéseimnek mindig gyorsan vége lett.
Egy pár évvel később, Terence bár még mindig nagyon fiatal, de egy nagyon aktív színész volt, aki rendszeresen dolgozott a Cinecitta-Studióban Rómában, ahol a legtöbb olasz és nemzetközi filmek készültek. Ebben az időben Rómában éltem és néha mint színész vállaltam munkát. Néhány filmben kisebb szerepeket játszottam, de aktívan főleg mint zeneszerző tevékenykedtem. Saját kis gyártócégemben dolgoztam és többször aszisztáltam apósom, Giuseppe Amatonak, aki az 50-es 60-as évek egyik legaktívabb filmgyártója volt. Ebből az okból kifolyólag sokat voltam a Cinecitta-ban is foglalkoztatva. Èn és Terence útjaink valószinüleg több ízben keresztezték egymást, de a sors úgy döntött, hogy az idő még nem érett meg arra, hogy találkozzunk. Még 1959-ben sem. Èppen Venezuelából tértem vissza Rómába, amikor is szerződtettek Rutario szerepére a „Hannibal” című monumentál filmhez. Terence is szerződtetve volt, ő a Quintilius szerepét játszotta. Tehát mindketten ugyanabban a filmben játszottunk, mégsem láttuk egymást a felvételeken, mert különböző forgatási napokra voltunk beosztva.

Azután mégis eljött az idő - “Csao Carlo, Mario vagyok, örülök hogy megismerhetlek…“

1967-ben végre bekövetkezett. Giuseppe Colizzi rendező kiválasztott bennünket “Cat Stevens” és “Hutch Bessy” szerepekre a „Dio perdona… io no! (Nincs bocsánat)” című filmhez. Emlékszem az első találkozásomra Terenccel, mintha csak tegnap lett volna. Ültem és készültem fel a szerepemre. Mindenki ideges volt a második főszereplő balesete miatt. Èn egyébként nem voltam ideges, mivel az egészet csak mint további élettapasztalatnak tekintettem, aminek nem volt nagy jelentősége számomra. A megsebesült színészről azt beszélték, hogy bizonyos mértékig arrogáns természetű, akivel én úgysem jönnék jól ki. Tehát teljesen megnyugodtam, amikor is Terence hirtelen előttem állt és bemutatkozott: “Csao Carlo, Mario vagyok, örülök hogy megismerhetlek…”. Leült mellém és egy pár közös jelenetett elkezdtünk gyakorolni. Egy udvarias, barátságos és szolíd személyíség, aki csodálatát fejezte ki sportsikereim miatt. Kék szemei és átragadó nevetése tették őt egy olyan tipussá, akit minden anya kivánna a leányának. Rögtön szimpátiát éreztem iránta. Azt hiszem ez kölcsönös volt. Rögtön kialakult közöttünk egy szellemi kapcsolat, emberileg is és hívatásilag. Mint színész már nagyon sok tapasztalattal rendelkezett, emiatt módszereink a szerepre és forgatásokra való felkészülésre nagyon különböztek, de az alapvető emberi értékeink azonosak voltak.
Ez az együttműködés feltünt rendezőnknek, Giuseppe Colizzinek is. Rögtön felismerte, hogy karaktertipusunk tökéletesen kiegészitik egymást, amit jól meg tudott jeleníteni. Terence mindig jól fel volt készülve a jelenetekre és szerepére. Késő éjjelig tanulmányozta a forgatókönyvet, ahelyett, hogy a stábbal vacsorázni ment volna, a szobájában maradt és azon gondolkodott, hogyan tudná a feladatát jobban ellátni. Èn sohasem mondtam le a vacsoráról. Lusta voltam a szerepre való felkészülésre. Mivel soha nem tanultam színészetet, az ösztöneimre hagyatkoztam. Múltam a sportvilágban és fizikumom segítettek ebben. Azáltal, hogy olyan különbőzöek vagyunk, soha nem volt közöttünk féltékenység vagy irígység. Azonkivül mindig nagyon tiszteltük egymást. Mindketten egy nagyon harmonikus privát életet élünk, és a siker soha nem szállt a fejünkbe, és a cselekedetünket sem befolyásolta.
Ezután a film után Giuseppe Colizzi szerződtetett bennünket még két további filmre, ahol szintén közösen szerepeltünk. 1968-ban a „I quattro dell`Ave Maria (Bosszú El Pasóban)” című filmben a nagyszerű amerikai színésszel Eli Wallach-hal forgattunk, aki olyan kedves volt hozzám és sok trükköt mutatott, hogy egy jobb szinész legyen belőlem. 1969-ben „La colina degli stivali (Akik csizmában halnak meg)”-ban is együtt forgattunk. Mindkét film sikeres volt, minden további filmmel nőtt és tovább növekedett barátságunk, és mindig jobban és jobban kezdtem ezt a nagyon pozitiv embert értékelni.

E.B. Clucher azaz Enzo Barboni elképzelése

Így helyezte Giuseppe Colizzi le az alapkövét 1970-ben az év legsikeresebb filmjének. Terence és én időkőzben már ismertek voltunk, de még nem az elválaszthatatlan páros. Enzo Barboni, egy jól ismert operatőr, számos fontos film fűzödik a nevéhez, egy új ötlettel állt elő. Ùjfajta spagetti westernt több humorral és kevesebb erőszakkal akart alkotni, melyet maga akart filmre vinni. A „Lo chiamavano Trinitá...(Az ördög jobb és bal keze)“ végett több lemondást kapott: „A film alapeszméje nem működik. Túl sok a párbeszéd és túl kevés az akció. A közönség lövöldözéseket és halottakat akar látni.“
Ezek csak néhány reakciók voltak azokból, amelyeket neki újra és újra hallania kellett. De tudta, hogy mit csinál, és elhatározta, hogy megvalósítja elképzeléseit, és végül megmutatta a forgatókönyvet Italo Zingarelli-nek. Italo azonnal lelkes volt és elvállalta a film gyártását. A két főszerepet, "Trinity" és "Bambino", Terence-nek és nekem ajánlották fel és mi nagyon kényelmesen éreztük magunkat ezekben a csizmákban.

A forgatások E.B. Clucherrel nagyon szórakoztatóak voltak. A szerepek testünkre voltak szabva és Enzo elfogadta jó néhány ötletünket, amelyek a napi forgatás közben eszünkbe jutottak. A mi vadnyugatunk egy fantasztikus völgy volt Olaszország közepén, ugyan a költségvetésünk nagyon is kicsi volt, mégis mindenki nagyon motivált volt jó munkát végezni. A forgatások között fociztunk és együtt ettünk nagyon nyugodt hangulatban. Remek időnk volt, és minden tökéletesen alakult. De a történet nem lenne teljes a kaszkadőr csapat megemlítése nélkül, Giorgio Ubaldi vezetése alatt.
A film 1970-ben jelent meg a mozikban, és egy váratlan nagy nemzeti és nemzetközi siker lett. A legsikeresebb olasz filmmé vált világszerte, és azáltal legyőzte a korábbi rekordot a "La Dolce Vita (Az édes élet)"-et, amelyet apósom Giuseppe Amato tíz évvel korábban alkotott. A siker olyan nagy volt, hogy a moziknak problémájuk volt a nézőkkel, mert sokan egyszerűen ülve maradtak azért, hogy a filmet újra és újra láthassák. Az egyik legrégebbi rajongóm egyszer azt mondta nekem, hogy ő ezt a filmet a bemutató hétvégén hét- vagy nyolcszor is egymás után megnézte. A növekvő csapattal, azaz színészek, kaszkadőrök és a személyzet tagjaival, attól a pillanattól kezdve együtt dolgoztunk számos elkövetkezendő filmekben. Mindannyian úgy éreztük, hogy közösen hoztunk létre valami nagyszerűt.

Ismered Murphy törvényét? Minden ami elromolhat, az el is romlik?
Terence Hill és Bud Spencer története egyfajta Murphy törvénye, fordított értelemben, szerencsés körülmények és a véletlenek láncolata, egyszerüen minden tökéletes volt!


Visszatekintve nagyon nehéz megmagyarázni ilyen sok szerencsét!

1971 és 1974 között Terence és én öt további filmet csináltunk együtt. A Trinity folytatása „... continuavano a chiamarlo Trinità (Az ördög jobb és bal keze 2)“ még nagyobb sikert ért el mint elődje, és nemzetközi filmsztárokat csinált belölünk. Hálánk jeléül, Giuseppe Colizzival már csak egy névleges díjért dolgoztunk együtt. Ő ugyanakkor rendező és producer is volt, és így utaztunk Kolumbia-ba, ahol két pilótát játszottunk a „...Piu forte Ragazzi! (Mindent bele, fiúk!)“-ben. Ez a film lett az egyik kedvenc filmem, és a repülési szenvedélyem is itt kezdődött.
Terence ezt követően, nagy sikert aratott „Il mio nome è Nessuno (Nevem: Senki)“–vel, Henry Fonda oldalán, és majd később úgy döntött, hogy tapasztalatokat akar szerezni Hollywoodban, ahol többek között Gene Hackmannel dolgozott. Ez alatt az időben (1973), először játszottam rendőrfelügyelő Rizzo-t a „Piedone lo sbirro (Piedone, a zsaru)“-ban, az egyik abszolút kedvenc szerepem. Nagyon élveztem a forgatást a szülővárosomban Nápolyban valamint az együttműködést Steno-val, aki az egyik legnagyobb olasz rendező. Ebben a szakaszban mindketten bebizonyítottuk, hogy egyedül is lehetünk sikeresek. Én később még három sikeres folytatást is forgattam a Piedone-sorozatban.

Egy rövid szünet után újra összejöttünk...

1977-ben, felkínáltak nekünk egy további fantasztikus forgatókönyvet EB Clucher-től, és így készült el első filmünk Miamiban, melyben két önkéntes rendőrt alakítottunk.
...I due superpiedi quasi piatti (Bűnvadászok)“ című film szintén hihetetlen nemzetközi sikert ért el. 1985-ig, szinte minden évben egy új film jött ki velünk. A barátság Terenccel eközben évről évre nagyobb és nagyobb lett, párhuzamosan a közös népszerüségünkkel. Mai napig is rendszeresen találkozunk, többnyire spagetti paradicsomszósszal elfogyasztásánál, amit feleségem Maria főz. Terence és felesége Lori azt mondják, hogy így szeretik a legjobban.

Csak azt tudom mondani, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy Terence Hill-lel találkozhattam, és hogy a barátja lettem!

Web-linkek:
Filmjeim Terence Hill-lel
Bunyó karácsonyig (1994)
Szuperhekusok (1985)
Nincs kettő négy nélkül (1984)
Nyomás utána (1983)
Kincs, ami nincs (1981)
Én a vízilovakkal vagyok (1979)
És megint dühbe jövünk (1978)
Bűnvadászok (1977)
Morcos Misszionáriusok (1974)
Különben dühbe jövünk (1974)
Mindent bele, fiúk! (1972)
Az ördög jobb és bal keze 2 (1971)
A kalózok háborúja (1971)
Az ördög jobb és bal keze (1970)
Akik csizmában halnak meg (Csizmadombi fenegyerek) (1969)
Bosszú El Pasóban (1968)
Nincs bocsánat (1967)
Hannibál (1959)
Bud Spencer Official Shop
Watch Out, We're Mad
Old School Heroes
Flatfoot in
Hong Kong
Soldier of
Fortune
I'm for the Hippopotamus
Flatfoot
Szólj hozzá